Daniel kronikái

Bár nehéz volt, de Carlosnak és Susannek sikerült elmenekülnie a faluból. Daniel távozása után még több katona érkezett, így kénytelenek voltak azonnal indulni. Gondtalanul el is jutottak a hágóig, ahol nem találták Daniel, így kénytelenek voltak továbbmenni. Carlos befolyásával könnyedén haladtak át az őrposztokon, mivel az ott lévők nem tudtak még semmiről, ami lenn történt. Daniel mindeközben elszántan vágtatott, nem félve a halált.

A Golmurból kivezényelt sereg már majdnem elérte a határt, a kapitányuk Artemisz Warder égetlen dühvel vezette a csapatokat, hogy mihamarabb teljesítse feladatát, ám katonái tudták, hogy valójában csak azért hőséé akarja magát kinőni, és az ilyen kis feladatok nem hoznak dicsőséget, véleménye szerint. A katonák két dolog miatt is rettegtek, egyrészt a démontól, másrészt Warder kapitány önfejű akcióitól, és attól hogy esetleg komolyan fogja venni az ügyet. A határhoz vezető hegyi út bejárata már nem láthatóvá vált, ekkor egy katona megszólalt:

- Warder kapitány, mi az ott a távolban? – A kapitány előremeredt, a távolban valóban egy kis alak volt látható, lóval tartott a határ felé.

- Jó eséllyel a démonfajzat az, íjászok tűz! – parancsolta, habozás nélkül. Emberei próbáltak magyarázkodni, hogy mi történik, ha az ott mégse a démon, de Warder fenyegetően leintette őket.

- Kussoljatok barmok! Nincs idő ilyen apróságokon rágódni, mégis ki más járna magányosan erre? – Eközben az íjászok tüzeltek. De a nyilak elkerülték a célpontot, az alak a sereg felé nézett, majd gyorsított vágtáján, és eltűnt a hegyek meredek falai között vezető úton.

- Ti szerencsétlenek, jelezettek egy máglyával az első őrposztnak, ha jól tudom nincs nálunk üzenet közvetítő kristály, amin beszélhetnénk, gyorsan barmok! -  Warder meg se ált, amíg az a néhány ember, aki elvégi a feladatot kiválik a tömegből, hajtotta tovább a sereget. Tudta, hogy minden áron meg kell állítania a démonfajzatot, a birodalom nevében.

Daniel beért a hegyek közé, áldotta a véletlen művét, hogy a nyilak elkerülték, és épségben bejutott a hegyek közé. Még sohasem járt a szomszédos Thorir földjén, de úgy halotta nagy erdőségek terülnek el arrafele. Daniel, aki gyerekkora nagy részét a sivatagban, és a birodalom szívében lévő szent fák erdejében töltötte, kíváncsian várta, milyen lehet, egy havas, erős tájon élni. Az út kezdett egyre meredekebb lenni, ugyanakkor nem szűkült. „Biztos a seregek átkelését szolgálta ez az út is a nagy mágiabirtokló háborúkban” gondolta Daniel. A nagy mágiabirtokló háborúk úgy kezdődtek, hogy a Thoririak a földjükön valahol az ország közepén ráleltek a mágikus erők forrására, és elfoglalták azt (de fővárosuk furcsa mód nem oda épült). A birodalmiak nem hagyhatták, hogy a mágiát teljes egészében a másik nemzet uralja. Tehát háború kezdődött a két nép között, melynek rögtön az elején a Thoriri mágusok, erődemonstrációként a hátáron egy hegységet emeltek, ami majdnem az egész határt lefedte. De ettől az erőfeszítéstől a mágusok meggyengültek, és a birodalmiak utakat vájtak a hegyekbe. Ám a háború végül vereséggel zárult a birodalom számára, és az ellesett mágikus technikákból kialakult az energetika, mely igaz sokkal gyengébb a mágiánál, nagy fegyver lehet jó kézben. Ezen felindulva sok évvel később a birodalom és Thorir országa még egyszer háborúba került, mely egy szomszédos, harmadik nemzet kiirtását eredményezte, akikről nem is maradt fenn sok információ. Ezután a két birodalom ingatag békét kötött, mely egyre inkább bomlani látszott. Mindez 10 éve történt.  Daniel továbbhaladt útján, és a távolban pár házikó és egy torony jelent meg. „Egy őrposzt, át kell jutnom!”

Az éppen soron lévő őr szokásos őrködését, amikor valami a távolban, lenn a hegyek szélén észrevett egy nagy jelzőmáglyát. Azonnal elrohant az őrposzt parancsnokához, aki épp nappali sziesztáját töltötte. A parancsnok eleinte mérges volt, majd lassan félelemmel telt meg. Kiállt a katonák elé, és így szólt:

- Lentről jelzett nekünk a hadsereg, valami jön, a feladatunk, hogy azt a valamit, vagy valamiket feltartsuk és megállítsuk, hogy a hadsereg elintézhesse, amit el kell intéznie. Teljes készültséget, és zárjátok le az átjárót az úton! – parancsolta. Majd a mellette állóknak halkan odanyögte: - Nem tudhatjuk, hogy mi jön felénk, de ha az egész hadsereg eljött Golmurból, akkor annak nyomós indoka van, készüljetek fel akár a halálra is…

Daniel lovával beért egy nagyobb nyílt terepre, melynek végén ott volt az őrposzt. A vaskapu bezárásával még nem végeztek, az egyik toronyban viszont máglya lobogott. Még inkább siettetni kezdte lovát, és gyorsan felmérte a kapu fölötti falakat. Íjászok álltak rajta, és már be is célozták Danielt.  A nyílvesszők szinte lassítva suhantak el mellette, ahogy koncentrált kikerülésükre. A lovát súrolta pár, de az állat tovább vágtázott, az egyre csukódó kapu felé. Az már csak résnyire volt nyitva, amikor odaért. Az íjászok újratöltöttek, és lőttek. Ezúttal nem tévesztettek célt, és Daniel is csak az átjutásra koncentrált. Lova sok lövést kapott, és az ő mellkasába, kezébe és lábába is fúródtak nyílvesszők.  Utolsó lépéseivel a jószág egészen közel jutatta Danielt a kapuhoz, mely vészesen csukódott. A ló elkezdett kidőlni Daniel alól, és ő elrugaszkodva róla átugrott a kapu szűkülő bejáratán. Túloldalt meglepetés várta. 10 ember blokkolta útját, és egy csukódó második kapu.  Daniel a levegőben kihúzta tőreit, és egy emberen landolt, akit meglepődöttségében könnyű volt megölni. Daniel rögtön támadott, a meglepetés előnye vele volt. Nekiugrott egy másik katonának is, leszúrta és fordult a következőre.  Annak már volt annyi lélekjelenléte, hogy Daniel első szúrását ki tudta védeni kardjával, de a másodikat már nem. „3 halott, maradt 7” gondolta Daniel. „Ez még mindig túl rossz arány a számomra” gondolta, majd újra támadott. A katonák kezdtek felocsúdni az események hirtelen történéséből és ők is Danielre támadtak. Daniel következő áldozata ügyesen védekezett, sorra védte Daniel vágásait és szúrásait. De így sem tartott sokáig párviadaluk, Daniel végül mégiscsak haladhatott tovább, a támadásában. A maradék 6 katona oldalról támadta, vágásaikat nagyjából levédte, de egy két támadás súrolta a testét, amin kis vércsíkok keletkeztek.  Daniel kitört az ellenfelek gyűrűjéből, és megpróbálta megkerülve őket elérni a második kaput, mely szintén vészesen kezdett csukódni. Egyik ellenfele útját állta, rávágott, de nem sikerült betalálnia, egy kis cselezéssel átfordult ellenfele mellett, és hátulról adta meg a végzetes vágást, majd ugrott is a kapu felé. A suhanó nyílvesszők szinte a földhöz szögezték Danielt, a kapu előtt. Ellenfelei ismét körbevették. Érezte, hogy elhagyja az ereje és a kapu lassan, de biztos csukódik, elvágva előle a menekülés útját. A hangok a fejében elviseletlenül zsongtak. Egyik tőrével átvágta egyik ellenfele bokáját, a másikról lenyalta a vért, majd átdobta magát az előbbi katonát, rá a saját háta mögött lévőre, a tőle jobbra lévő támadását kivédte, és az egyik még meglévőre támadott, sikeresen. Daniel a kapu felugrott, hátrahagyva maradék éppen talpon lévő ellenfeleit. Épphogy átcsúszott a kapun, de ekkor fogást érzett a csuklóján. Az egyik katona ráfogott a kezére, amire a kapu lassan rázárult. Daniel erős fájdalmat érzett, és a kezét nem érezte, tudta ez mit jelent, és azt is, hogy vissza fog nőni elveszett végtagja, az újonnan szerzett ereje miatt. A kezével együtt egyik tőre is ott maradt a kapu túloldalán, de ez most nem érdekelte, elindult futva, amilyen gyorsan csak tellett tőle.

A kapu túloldalán állok átkozták a démonfajzatot. Kifogott rajtuk, nem sikerült feltartani. Igaz a második őrposztnak megadták a jelet, és biztosra vették, hogy ott nem fog átjutni a fattyú. Viszont jelentősen meggyengítették, és egyik fegyverét is elszedték tőle, ráadásul a kezével együtt. Így összességében, mégis örült az őrposzt kapitánya, amikor, hirtelen furcsa dolgok kezdődtek. Parancsba adta, hogy a kezet, a tőrrel együtt hozzák oda neki. Ám amint az egyik katona felvette a földről, az ujjak halványzölden kezdtek világítani, és lassan semmivé foszlott az egész kar. Az összes katona döbbenten nézett. Nem tudták elképzelni, hogy lehetséges ez.  És ugyanekkor hirtelen zölden kezdett világítani a tőr is, és fölemelkedett a földről. Ijedtükben a katonák próbáltak minél messzebb menekülni a jelenségtől. A kapitánynak majdnem leesett az álla. A tőr lassan emelkedni kezdett, karcolta a súlyos vaskaput és egyre inkább beljebb ‘’éget’’ az anyagba, mintha át akarna menni rajta, úgy látszott idő kérdése és sikerül is neki.

Daniel futott, ahogy tellett tőle. A keze lassan gyógyulni kezdett, nagyon lassan. Az út elkezdett fölfele kanyarodni, egyre beljebb ért a hegyek közé. „Vajon mennyire lehet még a határ?” Gondolta. „ Hiszen már átjöttem az őrposzton, nem lehet messze a hágó teteje.” Hirtelen előreesett, egyre jobban szédült. „Hát persze a vérveszteség, majd elmúlik” gondolta, de csak lassan tudott feltápászkodni és továbbindulni.

A csapatok elérték az első őrposztot. Kinyittatták a kapukat, de az őrposztból senki se szólt a tőrről, ami elkezdett sebesen repülni, a hágón. Mindenki csodálkozva nézte. Kivéve Artemiszt.

- A démonfattyú erre járt, tényleg nem kétséges, csak abba az irányba kell mennünk, amerre a fegyvere száll, és elkapjuk a démont! –

Daniel ekkor ért egy újabb nyitott részre, ennek a végén szintén volt ez őrposzt. Viszont ez már egy kisseb erőd volt, és a kapu teljesen zárva volt. Az íjászok a falon észrevették Danielt, és felhúzták íjukat.  Daniel sprintbe kezdett, és ide-oda cikázott. A nyilak sorra elhúztak mellette, egy kettőnek sikerült is megkarcolnia őt, viszont ez semmiség volt. A fal aljába ért, majd elkezdett felfutni a falon. Már majdnem fenn volt, amikor érezte, hogy alábbhagy a lendülte. Éppen elkezdett volna visszazuhanni, amikor megmaradt tőrét sikerült beleszúrnia kőfal tetejébe. Gyorsan fölhúzta magát a falra, és körbepillantott. Az íjászok épp végeztek az újratöltéssel, és rászegezték íjukat. Daniel elindult oldalra, és lendületből egy nagy vágással végzett a legközelebbivel. Fordult és elkapta a másikat is, majd a testen dobbantva továbbugrott, hogy végezzen harmadik ellenfelével is. Leérkezett a földre, mögötte puffantak a testek, és nyilak süvítettek felé. Daniel az erődítmény belseje felé leugrott a falról, mögötte az íjászok egymásba lőtték nyilaik. Daniel leérkezett a földre, és majdnem összeesett. Igaz a vér mintha felpezsdítette volna, fáradt volt, sok harc, és rengeteg utazás volt a háta mögött. „Vajon meddig bírom még” gondolta magában. Ekkor kilépett elé egy nagyobb darab alak, és kivonta kardját.

- Nem tudom ki vagy, de hogy nem véletlenül jeleztek nekünk az biztos. Én a második őrposzt kapitánya ezennel most végzek veled kölyök! – mondta. 

Ezzel vágott is Daniel felé, de Daniel sebessége meglepetésként étre. Daniel gyorsan fölpattant és kivédte meglévő tőrével a csapást.  Majd arrébb lökte ellenfele kardját, és szúrt. De mielőtt betalált volna ellenfele visszarántotta kardját és védte a szúrást, majd vágott. Daniel hátraugrott, majd furcsa jelenségben volt része. Valami csillant, majd vérfröccsenés, és a másik kezében ismét ott volt a tőre. Ellenfele vállánál pedig egy lyuk tátongott. Daniel kapott az alkalmon és lenyalta a vért a tőréről.

Ellenfele majdnem térde esett, de korrigálta magát, előrelépett és támadott. A sebesült támadását már könnyebben védte, és 2 tőrrel jobban harcolt. Előreugrott és ellenfelét hasba szúrta, és hátralökte. A kapitány nem bírta tartani az egyensúlyt, és a földre zuhant. Daniel fölmérte a terepet, csak az udvaron kellet átfutnia a másik kapuig. Az őrök még túlságosan zavarodottak voltak, nem kezdték el becsukni a kaput, vagy felállni, hogy védekezzenek, eddig úgy vélték a kapitányuk megoldja majd ezt az ügyet. Daniel futni kezdett, ekkor éles fájdalmat érzett a hátában. A megmaradt nyilasok tüzeltek rá, ezt kifelejtette a számításból. Előrebukott, de tovább futott, majd hirtelen egy katona oldalról ráugrott és földre vitte.  A katonák elkezdték összeszedni magukat, és máris még kettő ott termett. Mivel az aki földre vitte nem védekezett rendesen, könnyű dolga volt az eltávolításával, lelökte magáról a testet és feltápászkodott. Amint ezt megtette megkezdték a támadást ellene.  Daniel hárított, majd fordulásból átvágta egyik támadóját, és elindult a kapu felé.  Az oldalról érkező támadásokat igaz nehezen, és sok ki sérüléssel hárította, és célpontja egyre közeledett. Ekkor egy nyíl a vállába csapódott, és megtántorodott, egy második vessző pedig a hátába ált. Egy őr elé került és onnan támadott, Daniel épphogy kitért előle, a kardja végighasította a felkarját. Két tőrével együttesen szúrt, úgy végzett támadójával, majd előrelépett.  Hirtelen egy kardot látott kijönni a mellkasán, és a fájdalom elviselhetetlenné vált, a fejében a hangok morajlása úgyszintén. A maradék lélekjelenléte szerencsére elég volt ahhoz, hogy tőrjeit megforgatva hátraszúrjon, és ezzel ellenfelét megölje. Majd újra nekiindult, gyorsan szájához emelte egyik tőrét, hogy a vért lenyalhassa.  Kezdett kitörni az őrök közül, a nagy részük még csak most rohant ki az épületekből, és a kaput se kezdték még becsukni. Daniel előtt mér senki se volt, mögötte is csak kevesen, távolabb lehagyva. Tiszta volt az út. Daniel belehúzott, sebei kezdtek beforrni.  Ekkor a fejébe belehasított 1 nyílvessző, és érezte, hogy el kezd a teste összecsuklani. „Még a halhatatlanság se bírja megtartani a testem, a fejem nélkül” gondolta, majd érezte, hogy egy második nyílvessző is a fejébe áll, majd minden elsötétült.

Amikor fölébredt, rögtön észrevette, hogy nem telhetett el sok idő az ájulása óta. „Bizonyára begyógyult a fejem, és így elmúlt a seb is, ami ezt okozta” gondolta. Körbepillantott. A kaput már bezárták, és épp Daniel megkötözni készültek. „Tehát volt annyi eszük, hogy rájöjjenek, valami miatt nem halok meg” gondolta Daniel, és tüzetesebben megvizsgálta a környezetét.  A katonák bevitték egy fal alá, ahol ketrecek sorakoztak. Négyen közeledtek felé, de még nem vették észre, hogy fölébredt. A fegyvereit magától 1 méterre balra látta, a katonák jobb felől közeledtek, épp megtárgyalták az eseményeket.

- Azt mondják ez valami démonfajzat, azért tudta leölni ennyi emberünket és a kapitányt. – mondta egy katona, a hangján érződött a megvetés.

- O, de viszont mi elkaptuk, úgy hogy meg se döglött, hát milyen díjat kaphatunk mán érte! – mondta egy másik.

- Közeledik a hadsereg, lassan át is adhatjuk nekik! – válaszolta egy harmadik. „Tehát közeledik a hadsereg, mennem kell tovább!” Gondolta Daniel. „De ha a fegyveremért ugranék, azt biztos észrevennék, mit tegyek?” Miközben ezen gondolkodott a katonák folytatták.

- Úgy ám látszanak már a távcsövekben, olyan 5 perc és itt lesznek. – mondta az első.

- Igen, igen, de nem kéne megkötöznünk, mielőtt fölébredne?- mondta a negyedik sürgetően.  „A francba, sietnem kell” gondolta kétségbeesetten Daniel. „Megvan! A tőröm valahogy visszarepült hozzám a múltkor is, talán ha rákoncentrálok…”

- Nyugodján má meg, hát kapott egy nyilat a fejibe, nem köl ez föl! – mondta a második nyugtatóan.

- Igaz, de ne feledjük el, hogy egy démonfajzatról beszélünk, sose tudhatjuk, mi történhet!- Válaszolta egyre idegesebben a negyedik. Daniel eközben picit kinyújtotta a kezét, és koncentrált. Örömére a tőr tényleg elkezdett mozogni felé a földön, és halványzölden világított. Ekkor egy magasabb beosztásúnak kinéző alak lépett a katonákhoz.

- Mit csináltok? Szolgálatban vagytok, a démonfattyat mindjárt át kell adnunk a hadseregnek! Azonnal kötözét.. – Az utolsó mondatát már nem tudta befejezni, mert a szájából vér fröccsent ki. A tőrei elértek Danielhez, aki felpattant és mellkason szúrta hátulról a tisztet. A katonák az ijedtségtől a kardjukhoz nyúltak kapkodva, és próbálták kihúzni több-kevesebb sikerrel. Daniel ignorálta őket, és futva a kapu felé indult. „Nincs időm, nincs időm az őrökkel foglalkozni, minél gyorsabban át kell jutnom!” Gondolta. A fal tövében futva már az udvar felén átvágott, amikor a falon lévő őrök észrevették. Pár méter haladás után riadót fújtak. Daniel még inkább rágyorsított, és épp a falhoz ért, mire az első nyilak elsüvítettek mellette. Szerencsére egy se találta el, és elkezdett felfutni a falon. Mire a lenti katonák odaérek a falhoz, ő már a mellvéden volt. A hangok a fejében elkezdtek kavarogni, majd egy szó egyre többször ismétlődött: „ÖLJ!” Daniel nem tudott ellenállni a kísértésnek, mintha nem is maga gondolkodott volna, és az íjászok felé vette az irányt, ahelyett, hogy a túloldalt leugrott volna a falon. „Végülis, ha megölöm, őket utána nem tudnak, majd nem tudnak hátba lőni, amikor futok” ez az egyetlen értelmes magyarázat futott át a fején, amiért tényleg érdemes lenne leszednie az íjászokat. Az íjászokat meglepetésként érte az oldalba támadás, de sokan voltak a falon. Amikor Daniel sok sebbel, de viszonylag gyorsan lemészárolta az ötödiket is, akkor átfutott az agyán, hogy lenyalja a vért a tőréről. Meg is tette, miután még egy íjászt megölt. Hirtelen elmúlt az ölési késztetése, és a hangok a fejében is. Leugrott a falról, és futni kezdett tovább a hágón, el az őrposzttól. 4 íjászt hagyott maga mögött az erődítmény falán, akik a meglepettségtől elfelejtettek tüzelni rá, ás így lassan elhagyta maga mögött az őrposztot.

A hadsereg előtt feltűnt a második őrposzt erődítménye, de Artemis mégis húzta a száját. „Már rég el kellett volna kapnunk” gondolta magában, és felnézett az erődítmény falára. Ekkor vészriadót fújtak odabenn. Artemisz ettől még inkább idegesebb lett.

- Gyerünk, gyorsítsunk a tempón, nem csúszhat ki a kezünk közül a démonfatty! Mondta, majd tovább unszolta fáradt lovát, még gyorsabb sebességre kényszerítve azt.     

A határőrök végeztek az összes procedúrával, Susan és Carlos már Thorir országának területén volt. Egy határőrrel sikerült megbeszélniük, hogy ottmaradhassanak a bódé előtti ‘’ várakozó ’’ területen.

Carlos idegesen várta, mikor érkezik Daniel, Susan közömbösebben vette az ügyet. Sőt, egyenesen mérges volt a fiúra, hogy egyszer csak betoppant az életünkbe, és máris menekülés közben találják magukat, és el kell hagyniuk az országot. De apja komor tekintete miatt, nem mert hangot adni véleményének, viszont őszintén remélte, hogy a fiú soha nem ér el a határhoz. 

Daniel úgy érezte, hogy kezdi elhagyni az ereje. Szinte megállás nélkül haladt a tűző napon, harcolt, menekült. És bár a démon által valahogy nem halt meg és sebei folyton begyógyultak, az ereje, energiája nem jött vissza. Érezte, hogy nem bírja már sokáig, viszont tudta, hogy a határ már közel van. Kiért egy egyenes szakaszra, a távolban épületeket látott, egyiken a birodalom, másikon a Thoriri király címere díszelgett. Ekkor lovak vágtájának zaja csapta meg fülét, és csak egy dologra tudott gondolni. „Végem van, a célom előtt. Beértek.”

A kanyon tetején, melyben a tényleges határ elhelyezkedett egy fehér köpenyes alak üldögélt. Most hogy meglátta a távolban közeledő Danielt, és mögötte a hadsereget, föltápászkodott. Fehér szembogaraival lenézett a közeledőkre. Daniel különleges ereje rögtön szemet szúrt neki, és elmosolyodott.

- Ostoba birodalmiak, azt hiszik, olyan könnyen megállíthatják, bár a parancsaim miatt nem avatkozhatok bele a dologba, amíg át nem jutott, mégis érdekfeszítőnek néz ki a helyzet. – mondta magának, majd ellépett a sziklafaltól.

A lovak egyre közeledtek hozzá, ezt hátranézés nélkül is meg tudta mondani. Danielnek esélye sem volt lehagyni őket ezen a sima terepen. Viszont az épületek előtte szintén nőttek. Ekkor fölsorakozott előtte három ember. Daniel kinézetükről rögtön megismerte őket, birodalmi mágusok voltak. Már majdnem elérte őket, amikor sikerült egy varázslatot létrehozniuk és egy halványlila csóva jelent meg Daniellel szemben. Daniel oldalra vetődött, de nem tudta teljesen kikerülni a támadást, és az oldalba kapta. Sebesületlen oldalával esett a földre, majd fölpattan és támadott, amilyen gyorsan csak tudott.  Az előtte lévő mágus nem tudott védekezni, a támadásával Daniel először felhasította a mellkasát, majd másik tőrével elvágta ellenfele nyakát. Ugrott tovább a második felé, de az egy valamivel gyengébb lövedék csóvát lőtt rá. Ezúttal a lövés telibe találta Danielt, aki összeszorított fogakkal, megpróbált ellenállni a toló hatásnak. Ez sikerült is neki, de a teste súlyosan megsérült. Nekiugrott tőreivel az újra varázsolni készülő mágusnak, és egy keresztvágással végzett vele. A harmadik mágus épp energiát gyűjtött egy nagyobb varázslathoz, így könnyű célpont volt Danielnek. De ahogy elindult, hogy végezzen vele hirtelen érezte, hogy valami belécsapódik. Sebeibe fájdalom nyilallt és szivárványszínű lángok borították el a testét. 

Artemisz elégedetten nézte, ahogy támadása földre viszi Danielt. A kezéről vér csöpögött, és a vér szivárványszínűen lángolt, a kezében pedig egy díszes kard volt, ami szintén lángolt. Egyre közeledett lovával Daniel felé, aki elkezdett föltápászkodni, ahogy a lángok kiégették a sebeit, és Artemisz tüzét csak a vér táplálta ezen a világon. A kardot átdobta a másik kezébe, és engedte a vért lecsöpögni. Majd befeszítette a kezét, és mintha eldobna valamit, szinte ’’ki lőtte’’ a lángoló vért Daniel felé. Ahogy a vércseppek eltalálták, a lángok ismét elterjedtek a testén, és visszahanyatlott a földre.

Daniel fölpillantott, a földön egy vörös vonal jelezte a határt, alig volt tőle 2 méterre, a lángok ismét elfogytak testéről, kitudja miért. Furcsamód a láng nem okozott túl sok sérülést, viszont sokkal fáradtabb lett. Elkezdett kúszni a vonal felé, és ekkor szeme sarkából megpillantotta a megmaradt mágust, varázslata kezdett megformálódni, egyik kezében egy kristályt tartott, a másikkal mintha a kristály felé húzta volna Danielt. „Egy börtön, el fognak kapni!” Gondolta, és megpróbált minden erejét összeszedve felállni. Hirtelen lyukak keletkeztek a mágus testén, és a vér a levegőben rátapodott valamire, Daniel követte szemével a levegőben szálló vért, egészen a mögötte lévő hadseregig, elöl egy magas rangú tiszt ült, kardját ugyanazok a lángok borították, amik még nemrég Daniel testén voltak. A tiszt szemében meglepődés tükröződött, majd lováról oldalra vetődött, lábán landolt és távolabb ugrott. Közvetlenül a következő pillanatban a lován, és még számos másik katona testén és lován lyukak jelentek meg. „Csak egy embert ismerek, aki ilyesmire képes!” Gondolta Daniel, és Carlos odalépett mellé.

- Menekülj kölyök, az a zöldfülű és a serege könnyen elkaphat, ha itt maradsz, öreg vagyok már ahhoz, hogy itt órákig védjelek. – mondta, majd felvett egy védekezőbb pozíciót. Daniel elmosolyodott amennyire tellett tőle, és elkezdett föltérdelni. Amikor ez sikerült neki előre rakta lábát, hogy továbblépjen a határvonal felé. Ekkor maga mögött egy hangos robajt hallott, és hátranézett. A földből mintha tüskék emelkedtek volna ki, Carlos és Daniel felé, ám számos helyen lyukak szúrták át. Ezeket szintén szivárványszínű lángok borították, melyek lassan elhaltak. Carlos húzott egyet kardjával, és ’’szétvágta” a kőtüskéket, amik ezután darabokra hullottak. 

- Á Carlos ezredes, nem gondoltam volna, hogy a birodalom ellen fordul nyugdíjas korára, vagy talán a démonfajzat kényszeríti? – mondta Artemisz, cinikus mosollyal a száján. Majd ezután láthatóvá is vált Daniel számára, a kőhalom mögött.

. Nem kényszerít senki, maximum maga a birodalom, túl messze menteket a kísérletezéssel, hová tűnt az emberi méltóságotok?- válaszolta komor arccal Carlos.

- Ugyan már ezredes, ez egy komoly előrelépés, erősebbé válunk. De kell hozzá az a démonfajzat is ott melletted. – vágta rá Artemisz, majd leeresztette a vérző kezét, és a színesen lángoló vérét a földre csöpögtette.

- Tehát rajtad is kísérleteztek, Artemisz! Hát nem fogadtad meg a tanácsom, nem jelent neked semmit a tiszta emberi lélek? – Harsogta egyre dühösebben Carlos. Artemisz szája ismét mosolyra görbült.

- Az ember sokféle módon szerezhet hatalmat, anélkül, hogy démonná, agy istenné kéne válnia, ezek csupán a tisztátalan utak, a démonfajzat itt a tisztátalan, nem én!- Artemisz a földre tapasztotta kezét, és a vére egy kis körben terjedni kezdett. – Ne állj ellen, add át nekünk, és nem lesz semmi bajod. – ezzel a föld elkezdett mozogni körülötte. Carlos dühével telítve állt vele szemben. És kardját kitartotta. Daniel hirtelen elkezdett szinte fulladozni, érezte a hatalmas erők gyülekezését. Carlos körül egy kis körben megrepedezett a föld.

- Soha nem adom át neked ezt a kölyköt! – mondta, majd hirtelen elcsendesedett, és lecsukódott a szeme. „Öreg már, biztos több idő kell neki az energiagyűjtéshez” gondolta Daniel. Érezte, hogy picit össze tudta szedni magát, és a határ felé ugrott.  Artemisz ezt észrevette, és a vérző kezét továbbra is a földön tartva, felé emelte kardját. vércseppek szívódtak át a kezéről a pengére, és a hegyéig értek. Ekkor hirtelen egy nyílvessző csapódott Artemisz kezébe, amitől picit visszarándult a keze.  Daniel landolt a határ túloldalán, és Susant látta maga előtt, felhúzott íjjal.  Artemisz nem törődött a nyílvesszővel, de ahol a vér kibuggyant, ott rögtön belobban szivárványszínű lángokkal. Ismét föltartotta kardját, és a vércseppek lángolva kilövelltek Daniel felé. De a vércseppek nem találták el, Danielt, hirtelen a határ vonalán egy lila fal jelent meg.

- Nem jöhetsz át a határon, és nem támadhatod meg azt, aki már itt van. – csattant egy hang. – Ugye nem akarod, hogy nemzetközi konfliktus legyen? – jegyezte meg a hang picit gúnyosan. Daniel a hang irányába nézett, és egy világos lila öltözetű mágust látott. Egyből tudta, hogy Thoriri, mivel a birodalomban a mágusok nem hordtak ilyen típusú mágusruhát. Ugyanis Thorirban a mágusok száma jóval nagyobb volt, mint a birodalomban, ezért Thorirban több ágazathoz osztották őket, de magát a felosztást nem tudta Daniel. Artemiszen látszott, hogy kezd mérges lenni.

- Ezért még meglakolsz, Thoriri kutya! – mondta, és már támadott is volna újra, de ekkor Carlos hirtelen kinyitotta a szemét. Az energia, amit eddig gyűjtött szinte lökéshullámként terjedt el körülötte, de a határon keletkezett átlátszó fal nem bocsátotta át. A hadsereg többi része közben összeszedte magát, és felsorakozott a támadáshoz.

- Barmok, hátrébb, ezt hagyjátok rám. – parancsolta Artemisz, de már késő volt, Carlos zengő hangon így szólt:

- A szellemkard igéje: Ezerhegyű lándzsa! – Hirtelen letöredeztek darabok a kanyon sziklafalából, az embereket és lovakat valami láthatatlan erő keresztülszúrta. Az egyetlen, akit nem akart sehogy se eltalálni a technika az Artemisz volt. Vadul kerülgette a szellemkard láthatatlan támadásait, és közben egyre közelebb ért Carloshoz.

- Daniel, Susan, azonnal meneküljetek, induljatok el a főváros, Artrix felé, útközben beérlek titeket!- Ordította Carlos. Majd hirtelen, a kanyon falain fehér villanások jelentek meg, és a következő pillanatban, berobbant a kanyon oldala. A törmelék befele ömlött, a birodalmiak oldala felé, és elkezdett föltornyosodni a határnál állított mágikus falon. Az omlás közepette Daniel még ki tudta venni Carlos hangját.

- Hogy kerülsz ide és mit akarsz??- Ordította. – Válaszolj!!! Zet!!!

 A határőrök és a mágus nem engedték át Daniel és Susant a másik oldalra, és hangokat sem hallottak onnan. Már egy jó negyed óra telhetett el, amikor feladták.

- Mi ez a nagy ricsaj, nem tudok tanul… - egy mágusnövendéknek kinéző alak jött ki a határőrség épületéből, majd megdöbbenten tekintett a határnál tornyosuló romhalmazra. 

- Dehogy tanultál, nem szokásod ilyen korán Kranin, sokkal inkább szunyókáltál. – mondta a mágus  A tanonc láthatóan megsértődött.

- Ne becsüld alá a tudás utáni vágyamat. Ezek meg kik? –

- Néhány utazó, akiket agyon kerestet a birodalom, mellesleg valami démon is szóba került. A fővárosba akarnak jutni. – válaszolta a mágus.

- Akkor én elkísérem őket! – ajánlotta fel Kranin.

- Nem kell, segít… - kezdett bele Daniel, de Susan lecsitította.

- Köszönjük, jól fog jönni az útmutatás. – mondta.

- Hát rendben, 5 perc és indulhatunk is, várjátok, meg amíg összepakolok. –mondta, Kranin, majd visszament az épületbe. A mágus elmosolyodott.

- Ez után az unalmas határőrködés után jól jön valami izgalom a diákomnak, végül is csak 1 hónap múlva mentünk volna vissza a fővárosba, de elengedem veletek. – mondta, barátságosan. Ekkor egy nagy fényvillanás keletkezett Daniel előtt és egy fehér, tüskésen égnek álló hajú ember lebegett le Daniel elé. Daniel a szemébe nézett, a fehér szembogarakon önmagát látta.

- Üdvözletem, Zet vagyok. – mondta az idegen.

- Mit akarsz, és mért kiáltotta Car.. Vagyis az öreg a nevedet?

- Azt kérdezed, ki vagyok? Nos erre nem lesz nehéz rájönnöd, hiszen sokan ismernek. Hogy mért kiáltotta a nevemet? Természetesen azért, mert beomlasztottam a kanyont. – Daniel ezt hallva egyre dühösebb lett, tehát ez az alak választotta el Carlostól őket.

- Látom, idegesedsz- válaszolta Zet. – Megértem, hiszen a kísérőtök a túloldalon maradt, viszont ezzel meg is mentettelek titeket, és háború sem tört ki. De ne aggódj, elég erős, ahhoz, hogy ne haljon meg. Ami pedig téged illet, gyere velem! – mondta és Daniel felé nyújtotta a kezét. Daniel megmarkolta egyik tőrét.

- És ha nem akarok? – kérdezte Daniel. Zet visszahúzta a kezét.

- A parancsom az volt, hogy kérdezzem, meg nem tartasz e velünk, hogy hatalmat szerezz és segíts nekünk elérni egy fontos dolgot. De nem köteleztek rá, hogy elvigyelek, ez a te döntésed. – válaszolta Zet.

- Kik vagytok ti? –

- Ezt sajnos csak akkor mondhatom el, ha velem jössz. – itt Zet elmosolyodott. Danielben kavarogtak az érzelmek. Hatalom, erő ez kellet a bosszújához. Viszont ott volt Susan és Carlos, és az ellenszenv amit Zet iránt érzett. Nem tudott dönteni.

- A válaszom nem! – kiáltotta Daniel. Zet arcáról eltűnt a mosoly.

- Ez viszont azt jelenti, hogy az ellenségünk leszel, biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte.

- Állok elébe válaszolta Daniel és hátat fordított neki, hogy az épp megérkező tanonccal, és Susannal nekivágjon Thorir földjének.